A barbár zseni

› A Pannók  Supka Magdolna szövege

Olyan korban élünk, amidőn minden porcikánk a csend, a víz, a föld és a lég, e lét­fon­tos­ságú elemek tisztaságát idézi sóvárgón, s szítja fel lappangó in­du­la­tát mindennapjaink szo­rító sürgetettsége – az antikultúra – ellenében. Ezzel pedig csak két pozitív emberi adott­ság képes megbirkózni: az alkotói tehetség és az ál­ta­la létrehozott mű­al­ko­tásban rejlő magas mi­nőség elektrizáló ereje.
A teremtő szellemnek a teremtményben való megtestesülését sejtette meg Aba-Novák Vil­­mos a „Magyar-francia történelmi kapcsolatok” című fest­mé­nyé­nek lenyűgöző mo­nu­men­ta­litásában.
Ez a pannó több millió valaha élt ember ezerévnyi történelmét kívánta meg­­eleveníteni, két nemzet, a francia és a magyar habitusának, kultúrájának sa­já­tos­­ságait oly módon be­le­szőni egy-egy régebbi kor karakterébe, hogy a szemlélő meg­feledkezhessék az időről, mint aki most ébred álmából, s a múltból a jelenbe ré­ved egy-egy képrészlet láttán. Olyasmit ragad meg bennünk, amit jobb híján név­telen búnak neveznénk, a sóvárgást valami után, amiről érez­zük, hogy sem tu­da­tunk, sem érzékszerveink útján nem megközelíthető.
Aki belelapoz e múltidéző albumba, s netán belefeledkezik annak képi vi­lá­gá­ba, azt megérintheti a nagy múltú múzeumoknak az a különös atmoszférája, mely a remekművek halhatatlan lélegzését, ezt a testetlen fluidumot érzékelteti az erre fogékony látogatóval.
Más szavakkal szólva, ez amolyan csendesen sarjadó szellemi és vizuális élmény, mely a falkép restaurálása folyamán újjáelevenedett „Magyar-francia tör­té­nelmi kapcsolatok” című gigantikus méretű alkotásnak kézikönyve, és útitársául válhat a műértő közönség megismételhető élményévé, személyes tulajdonává.
Az albumot a képtárak aulájában látható művészi reprodukciók – ké­pes­la­pok, katalógusok – módjára afféle hírvivőnek szántuk, hogy erről a már-már el­fe­ledett, 1937-ben a párizsi világkiállítás grand prix-jét nyert falképről, mint valami Noé bárkája-madár csőrében tartott olajágként adjon életjelt.
Előfordulhat persze az is, hogy évekig ott hever egy e célra avatott díszes asztalon a később megszerzett muzeális remekek sorában látatlanul, nézetlenül.
Ha azonban a tisztelt művészetkedvelő közönség ezen album előszavának ol­vasójává is szegődik, akkor a látott egykori vizuális élmény hatására, amit a pan­nó belőle kiváltott, egy jóval tágasabb és sokrétűbb szellemi kitekintésben is ré­­szesülhet, mivel e műremeknek szá­mos jelentős kultúrtörténeti összefüggése is van azokkal a mindannyiunkban rejtőző talányos kép­zetekkel, melyeket ős­em­lé­ke­zetnek nevez a pszichológia. Ez a bennünk szunnyadó em­lék­ré­teg olykor fel­fa­kad­hat számunkra egy-egy zseniális művészeti alkotás kapcsán, s a lényege az, amit alighanem már emberré eszmélésünk hajnalán is hordozhattunk tudatunk mélyén: a meg­sejtését, hogy a gravitáció foglyaiként nem élvezzük más kö­zeg­be­liek mozgásszabadságát a madarak, vagy a mélyvízi élőlények módjára. Még ma sem, amikor rakéták útján a Holdra is ki­léphetünk, és Cousteau kapitány révén magunk is a mélyvízi világ megszállottjaivá vál­ha­tunk.
Az Aba-Novák-i pannó értékeinek ízleléséhez tehát ahhoz fogható kö­ze­lí­tést kíván nyújtani ez a szövegbevezető, amilyet az űrhajósok nyújtanak nékünk íze­lítőnek a gravitációtól mentes lebegésükkel, játékos forgolódásukkal az égi ha­jó belső terében a televízió képernyőjén.
Megcsap az egykori frissen érkező örömhírnek a szele: „Vili megnyerte a grand prix-t!” – ahogy szavát kapkodva újságolta leplezett győzelmi mámorában Mihalik Sándor kiváló múzeológus.
Európa politikai aspektusa szerint pedig ez egy esztendővel a hitleri an­schluss, Ausztria megszállása előtt történt. Minthogy ezzel a mi „bekebelezésünk” közelsége is felgyorsult, és mi a német-olasz tengelypolitika harapófogójába ke­rül­tünk, a szóban forgó pannó témája és címe pedig „Magyar-francia történelmi kap­csolatok” volt, érthető, hogy ennek nyugat-európai kedvező fogadtatását és dí­ja­zását kizárólag a művészeti kvalitása indokolta.
Ám a hamarosan bekövetkezett további fejlemények – a nyilas, ho­rog­ke­resz­tes, és egyáltalán a Trianon utáni veszteséggel és megtorlásokkal terhes év­ti­zed már ballasztként dobta le magáról párizsi diadalunk emlegetését is. Pedig ez a műalkotás a történelmünk korábbi századaira és a honfoglalásunk millenniumára épülve tudatosan a história és a kultúránk pozitív karakterét kívánta hangsúlyozni a politikai ingadozások ellenében.
… Senki többet harmadszor!
Kissé röstelkednénk ezen díszalbum bevezetőjébe nem illő, s pénz­füg­gő­ség­re utaló kiszólás miatt, ha nem ez világítana rá reflektorszerűen arra a kü­lön­bö­zés­re, amely az Aba-Novák-i piktúra egyre növekvő aukciós kelendőségét, annak virtuozitását és életittas expresszivitását szembeállítja történelmi pannójának ez­red­éves múltidéző archaizáló stílusával.
Az emberi eszmélés legősibb mozzanata a névtelen álmélkodás. Ezzel a hirtelen ke­let­ke­zett gondolatommal azt az érzést kívántam felidézni, ahogyan Aba-Novák Vilmos pannója hatott rám, parányi emberre az óriási csarnok falainak tövében és fog várhatólag Önökre is hatni. Sőt, hatott magára Pablo Picassora, a Világkiállítás akkori elnökére, a modern kép­ző­mű­­vészet e gigászi alakjára is.
Ez az ördöngös katalán fenomén, a rajzművészet mágusa volt az, aki az Aba-Novák-i fes­­tészet lényegét a zsigereinél ragadta meg, már tudniillik azt, hogy egy ilyen abszurd fes­té­szeti feladatot, amilyen az „ezer év” önmagában is, egy­ál­ta­lán felvállalt. Picasso fogalmazás nélkül bökte ki az Aba-Novák-i életmű meg­fej­tetlen kulcsát: a talányosságot! Meglátta a pannó egésze mögül (nem mögött!) az életmű, vagyis a táblaképek összjellege mögül azt az Abát, akit Gulácsyhoz, az „álomittas”-hoz hasonlítva az egyetlen „életittas” magyar festőnek ne­vez­nek: ke­délyét, idegrendszerét és fantáziáját értve ez alatt, tehát intuíciójának azt a sű­rít­mé­nyét, ami a személyiségét, s annak originalitását különbözteti meg mindenki má­sétól.
Milyen jó lett volna akkor testben-lélekben ott lehetni; személyes ta­nú­ja­ként annak a gyökeres belső átváltozásnak, ahogyan a világkiállítás közönsége szin­­te önfeledten varázslódik át az idegenforgalmi Párizs látványosságainak cso­dá­lójából a fölé hatalmasodó falkép mo­nu­men­talitásától megrendült, megnémult ál­mélkodóvá.
Ha egy művész nemzete nevében 1937-ben nemzetközi versenyhelyzetben ilyen rangú el­ismerésre tesz szert, annak a teljesítménynek az adott európai vál­ság­helyzetben olyan effektust kell kiváltania, ami háborús feszültség idején meg­hő­költet az elementáris erejével. Vil­lámaival és múltból üzenő, magasból le­zu­hanó harsonáival szinte az égő jelenségek, a fe­no­mének hatalmával igéz meg ben­nünket.
Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy ez az 1937-es Grand prix nem egé­szen vá­rat­la­nul köszöntött ránk, egy-egy kiemelkedő művészegyéniség már ko­rábban is magára hívta a neves külföldi műértők figyelmét. Téophil Gautier, a francia műkritika kiemelkedő alakja Zichy Mihályt 1859-ben Szentpétervárott „Monstre de génie”-nek nevezte. Ez tehát ahhoz fogható jelenség, amilyennek Picasso láthatta Aba-Novákot 1937-ben, arra az emlékezetes kijelentésére gon­dol­va, amelyet e festészeti fenomén látványát szótlanul végignézve, így kiáltott fel: „Ki ez a barbár zseni?”
Mindkét jelző magában foglalja az alkotói tehetségnek elementáris, a teremtő képzelet eltanulhatatlan, ismételhetetlen indulati inspiráltságát. Efféle áramtelítettséget érezhetett Rouault is Szalay Lajos rajzait látva, amikor 1947-ben át­adta neki Párizsban az Unesco díjat, hogy Argentinában az ottani egyetem hí­vá­sá­ra a katedráról saját vonalmágiáját taníthassa. Mindhárman rajzolói fe­no­mé­nek voltak, egyetemes viszonylatban mérve is, s amit lét­re­hoz­tak, az a hír­ne­vük­kel együtt más nemzetek szellemi, kulturális profilját is gazdagította.
Külön nyomatékot kapott Aba-Novák Vilmos alkotása Pablo Picasso euró­pai és kon­ti­nen­tális festői hírnevétől, nemkülönben attól a ténytől, hogy éppen a grandiózus kiállítás el­nök­sége idején, a pannó kicsomagolásakor hangzott el az ő spontán felkiáltása.
Hogy miféle talányosságra utalt Picasso ezzel a kérdésbe fogalmazott, grand prix-re ér­de­­mesített mondatával, azt igyekszünk e bevezetőben megfejteni. Az esemény re­konstru­ál­ha­tó abból, ahogyan Mihalik Sándor, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója párizsi pa­vilonunk-beli látogatását, – mint a jelenet szem­ta­nú­ja –, szó szerint felidézte e sorok szer­ző­jének.
A huszonnyolc méter hosszú, nyolc méter magas mestermű szakszerű kiterítése hihetetlen koncentrációt igényelt az érte felelősöktől, ezért egy, a pavilonba betévedtnek hitt embert távozásra akarta felkérni Mihalik dr., amikor felismerni vélte a látogatóban Picassot magát, és várta annak esetleges véleményét erről a festményóriásról, nem sok reményt fűzve ehhez, minthogy Picasso vi­lág­hí­rű­vé vált Guernica-ja is ekkor került bemutatásra.
Mihalik Sándornak Picasso hangosan kimondott gondolata mélyen az em­lé­kezetébe vésődött.
Mi indíthatta a nemzetközi zsürit a Guernica helyett az ezer éves múltról szó­ló, az európai kultúra térhódítását ábrázoló festmény, a magyar ecset dí­ja­zá­sá­ra? Azon Guernica helyett, amellyel Picasso a legélesebb háború- és terrorellenes vétóját küldte világgá, amivel végül is az önnön hazáját uraló francoi diktatúra, meg az Európa egészét fenyegető hitleri nácizmus tébolyát kívánta fel­szá­mol­ni. Ezt csak találgatni lehet, de talán nem nagyot tévedve.
Nyilván a mű emocionális ereje, az előadásmód szenvedélyes heve, s nem utol­só­sor­ban a mű gigantikus mérete, s a valódi monumentalitás. Európában az arányok egymáshoz viszonyított szokatlan nagyvonalúsága ragadta meg ezt az ízig-vérig forradalmár katalán gé­niuszt e magyar kollégájának fenoménszerű vak­me­rősége láttán, nem pedig a pannó tárgy­köre. Mert ugye tagadhatatlan, hogy Euró­pa történelmének magvát vetítette falra ez a krónikás utód. Hogyan úszhatta meg a történelmi tankönyv-illusztrációk ásíttató unalmát, az uralkodó dinasztiák, a dicső harci tettek és a vallásvillongások leltárszerű, higgadt felsorolását?
Felbukkant emlékezetemben a pannó keletkezésének egy páratlan moz­za­na­ta. Aba-Novák a budapesti Centrál-kávéház egyik asztalánál ülve meg­hall­gat­ta a falkép történelmi vezérfonalaként három tudós barátjának kronologikus ese­­mény­sorozatát, majd mindössze háromnegyed óra alatt vázolta fel e mű tör­té­nel­mi képsorának teljes koncepcióját. Ez már kom­pozíció tekintetében is azonos volt a kivitelezett gigászi mesterművel. A három adat­szol­gál­tató tudós Mihalik Sán­dor művészettörténész, Huszár Lajos érmész és Kampis Antal mű­vé­­szet­tör­té­nész volt.
Váltig azon tűnődöm most, miután fejest ugrottam az Aba-Novák-i életmű mélyvizébe, hogy végezetül is mi az, ami múlhatatlanul hozzátartozik a pannó ele­men­táris átütő erejű élet-ittasságának hiteles tolmácsolásához? Nos, ez egyszerűen az, hogy e sorok írója sze­mé­lyesen ismerte Aba-Novákot magát, gon­do­lat­já­rá­sá­nak és megfigyeléseinek savát-borsát, és élet­bölcseleti borongásának azt a stí­lusába oltott kétélűségét, amely a drámai groteszk fogalomkörbe utalja ecsetének és művészalkatának meghatározó jellegét.
S ha ez a személyes emlékezés nem is nyújthatja a pannó mai kö­zön­sé­gé­nek azt, aminek a mester életében is igen kevesen voltak részesei, hogy falkép- festés közben láthassák egész lényének latbavetését, arra mégis vállalkoznom kel­lett, hogy valamelyest megvilágítsam tehetségének azon egyedi tulajdonságait, amelyek révén elnyerte a grand prix-t. Ez a pannó látszólag legkézenfekvőbb küllemi vonzerején múlott: a falkép s az épület messze kimagasló impozáns mé­re­tein. Erre is, mint minden Aba-Novák stílusára vonatkozó szakmai spe­cia­litásra, Pátzay Páltól, a festő egykori kollégájától és barátjától, szobrászatunk kiváló mes­te­rétől kaptam indirekt, de ugyanakkor nagy horizontú eszméltető felvilágosítást. Arról beszélt, hogy az itáliai Subiaco hegyi városkába érkezve, eléjük tárult a ma­ga megrendítő természeti mo­nu­men­talitásában a meredély látványa, a föléjük meredő sziklás hegycsúcs, és az alattuk örvénylő mélység, a tenger téren és időn kívüli szót és álmélkodást bénító hatalma. Ekkor merőben váratlanul felverte a csendet Aba-Novák „óriási üvöltése”, amit Pátzay hir­te­len­jében az Aba-Novák-i természetélmény váratlanságának tulajdonított, holott utóbb rájött, hogy barátja az amúgy is fájós gerincével hanyatt vetette magát a barlangi vas­ágyban, s a fagyos érintés miatt ordított fel akkor.
Itt meg kell vallanom a tisztelt Olvasónak, hogy nékem ettől a Pátzay-féle epizódtól támadt valódi térképzetem arról, amit monumentalitásként emlegetnek unos-untalan a művészettörténészek, akik közül éppen a legismertebb kért fel engem vagy negyedszázada, hogy írjak egy tanulmányt a „monumentálisról”, mi­vel­hogy ő ezt képtelen „szakmailag kon­kre­ti­zálni”.
Csakhogy éppen a monumentális – nem a mérete csupán, hanem a szellemi ki­su­gár­zás, az emanáció nagyszerűsége az, ami nincs meg, tán soha nem is volt a sajátlagosan eu­ró­pai kifejezésmódban, körülbelül úgy, ahogyan ezt számunkra magyarázat nélkül is do­ku­men­tálják az egyiptomi piramisok és szfinxek, vagy az újkori mexikói festők látásmódjának nagyra termettsége. Mi, európaiak, a magunk művészeti látáskultúráján belül Michelangelot szoktuk monumentálisnak tekinteni – főként a római Sixtusi kápolna mennyezetképe alapján –, de valójában ez a lenyűgöző remekmű is elsősorban az expresszión és a láttatott földi és égi di­men­ziók térképzetein múlik, amelyek transzcendentális tartalmuknál fogva közelítik a koz­mikus arányokról való asszociációinkat is. E pannó esetében azonban a gi­gan­ti­kus arányok a szabadba tágulás elementáris élményét keltik bennünk.
Arra kérem a tisztes Olvasót, hogy miként én magam is, tekintse a Pátzay-féle epi­zó­dot egy-egy művészettörténeti szakjelzőnél sokkal értékesebbnek és ma­ra­dandóbbnak. S ahogy látni fogják, én a továbbiakban is megragadok mindenféle „szak­mán” kívüli hasonlatot, an­nak érdekében, hogy véget vessek annak az elképesztő művészettörténeti nonszensznek, amit egyetlen nemzet sem engedne meg magának, hogy agyonhallgassa, elnémítsa, kivesse a köztudatból az ezer éves kulturális múltunkhoz fűződő képzőművészeti világsikert. S hogy említetlen hagyja feledésbe merülni, hogy éppen a nehéz „szocreál” évtizedek alatt, igenis volt három kultuszminiszterünk, akik anyagi és erkölcsi segítséggel, s ketten közülük az emlékkiállítás megnyitásával is vállalták a pannó életre hívását!
Aba-Novák falképének párizsi feltűnése előtt Zichy Mihály a forradalmak városába, Párizsba hozatta az 1878-as világkiállításra a „Rombolás géniuszának diadala” című politikai célzatú főművét. Azt azonban még e kiállítás nyitása előtt levették a falról, Munkácsy „Vak Milton”-jával helyettesítve a képet. Zichy pedig Bécsbe vitette e művét, „hadd fussa át képem a világot, mint egy fájdalmas si­koly!” – ezen bátyjának írott levélbeli sorok kíséretében. A kép előterében a né­met császár, az orosz cár és a pápa tanakodnak tétlenül, miközben a már javában dúló porosz-orosz háború jelképes szítója, a szárnyas démon a magasból dia­dal­ma­san mutat le a véres tetemekre. A messzi háttérben áll csöndes moz­dulatlanságban Krisztus alakja, nem is álmélkodva azon, hogy az emberek zöme nem okult az ő kereszthalálából, miként Zichy Mihály háborús vétójából sem.
De ugyan mit is várhatott e mester a kedélyesnek mondott bécsi pub­li­kum­tól, mikor ott és szinte az övével egy időben a másik magyar festőforradalmár, Szinyei Merse Pál „Majálisa” is elbukott anélkül, hogy a közönség színe elé került volna. Ugyanis a nyitás előtti napon a sajtó meghívottjainak gúnyos derültsége akadályozta meg e remekmű bemutatását, hogy majd csak kilenc év múlva, Hans Mackartnak, az ünnepelt bécsi szecessziós mesternek a sürgetésére hozassák azt ismét Bécsbe, ekkor már fényes sikert aratva. Ez utóbbihoz azonban hoz­zá­tar­to­zik, hogy Szinyei felesége, ismerve a közönségízlés kívánalmait, gyep­tég­lát hozatott a bécsi erdőből, s azzal fedette be körös-körül a festmény keretét, mint­ha az üde tavaszi jelenet egyenest a valóságból pattant volna ki. Szinyeiről vi­szont azt is fontos tudnunk, hogy „Majális” képének keletkezése sem az impresszionista festészeti program jegyében született. „Nem akartam mást festeni, mint egy vidám társaságot, amelyik vasárnap kimegy a szabadba, és ott jól érzi magát”.
Gyanítható, hogy a „Majális” ezen utóbbi bécsi sikerének egyik oka, főként a laikus közönség szemszögéből az, hogy e mű szemléltetése spontán és egy­értelműen derűs közérzetet teremt a nézőben. Ugyanakkor ismerünk a magyar re­mekművek tárházából olyan festményeket, amelyek vetekszenek a „Majális” ér­zü­leti telítettségével, azonban hatásuk és hangvételük súlyosan drámai, már­pe­dig a tárlatlátogatók zöme nem komorulni, hanem gyönyörködni kíván.
Kérdezheti az Olvasó: ugyan miért kellett az Aba-Novák mű égisze alatt e néhány sza­kasz­nyi kitérőt megtennünk? Hát azért, mert e műveket is érte gáncs, de az lemállott róluk. És ami felszínre hozta őket, az a hangulati elem, amelyik ecsetjükre varázsolta festői el­bű­völt­sé­gü­ket, amely e művek poézisét sugározza a mindenkori szemlélő felé.
Ily módon Aba-Novák Vilmos remekművének is önmagát kell kiemelnie a sok év­ti­ze­des láthatatlanság és ismeretlenség verméből, amelybe legelébb – a köz­mondás szerint is – ép­pen maga a csapdakészítő esik bele.
Úgy tűnt pedig, hogy e vesztegzároltságnak végleges fordulatot adott az 1962. évi bu­da­pesti első Aba-Novák monstre emlékkiállítás. A művész halálának hu­szadik évfordulóján be­mu­tattuk életművét az akkori Magyar Nemzeti Galéria (ma Néprajzi Múzeum) épületének ti­zenegy termében, és a hatalmas aulában a több­emeletnyi magasból leeresztett „párizsi pan­nóval”. A siker – festészeti ki­ál­lí­tá­so­kon szokatlan jelzővel – egyenesen frenetikus volt. Hó­na­pokig zarándokolt a leg­különfélébb társadalmi osztályokhoz és generációhoz tartozó kö­zön­ség, nemkülönben a festészet akkori legjelentősebb alkotói, Aba-Novák kortársai és a későbbi je­les mesterek. A festmények varázslatos életképi vitalitásukkal, a pannó pedig lenyűgöző ará­nyai­val elektrizálta a látogatókat. Emlékezetem szerint a sajtókritika is pozitív volt. Ez szabad utat engedett most már a fontos külföldi bemutatóknak. Lengyelország külügyminisztere meg­hív­ta Krakkóba és Varsóba az „Aba-Novákot” csakúgy, mint a csehszlovák diplomácia kép­vi­se­lői, akik Prága és Kassa meghívását közvetítették.
Székesfehérvárnak, úgy is, mint egykori koronázási városnak a főépítésze, né­hai Schmidl Ferenc a pannó ezer éves összegző témájával az emlékezet cen­tru­má­ba kívánta idéz­ni a nemzettudat eme páratlan művészi dokumentumát, de alig­hanem hirtelen bekövetkező halála előérzetében rábízta a pannó végleges fel­ál­lí­tá­sát az általa épített palotában az akkori kulturális miniszterre, Pozsgay Imrére és e sorok írójára, 1977-ben.
Csakhogy erre az alkalomra várni kellett a 2001., illetve a 2003. évi ünnepségekig. Ekkor, néhány napos kiállítás keretében sikerült a pannót a hazai és külföldi közönség szeme elé tárni. Az előbbi Rockenbauer Zoltán, míg az utóbbi Pozsgay Imre, akkori kulturális mi­nisz­tereink segítőkész közreműködésével és megnyitóbeszédeivel valósulhatott meg.
Ott, Fehérváron, kezdettől fogva a városvédők hathatós buzgalmától ki­sér­ve, arra gon­dol­tam: ha Zolnay László régész barátom élne, könnyű lenne az Aba-Novák pannónak a kő­tár­ral összevont kiállítási együttes megszervezése. El­kép­zeltem, mennyire illenék az együttes at­moszférájához, ha például az esztergomi városfal építőinek robosztus alakja – a kép egyik igen eleven korképet sugalló jelenete – kerülne a régi, faragott kövek egyike fölé, olyasféle ele­ven kontaktust teremtve a közönség számára, amilyenben a fehérvári cíviseknek a Romkert ese­tében évtizedek óta része van.
Ez az album a magyar képzőművészet egyik legértékesebb műalkotását kívánja az is­me­retlenségből a felszínre hívni, olyasformán, ahogy elsüllyedt hajók kincseit kívánja életre kel­teni a kései nemzedékek némelyike a saját partjaikon. Amint ezek az óceánjárók, melyek so­sem érkeztek révbe, Aba-Nováknak ez az al­ko­tása sem futotta ki ez idáig a saját sorsát ide­haza.
Ez adott nékem energiát, etikai és szellemi készséget, hogy a közönség szá­mára fel­tár­jam a millenniumi pannónak és alkotójának, Aba-Novák Vilmosnak üze­netét tisztuló, ne­me­sedő nemzettudatunk fontosságáról.

Döbrentei Kornél

Sorspannó
Maradék, megnyomorított magyarok,
preparált agyarú vadkanok,
a dicső-bús öklelések emléke
fehérizzás-é vagy dermesztő dér-e?
Varasodó hajnal rajtatok
a Zrínyi Miklós rozsdálló vére,
béklyókat szakítsatok,
kiket hozzáidomítottak minden gyötrető muszájhoz,
nekiveselkedve a szabadságnak, most térdre, imához,
nem a mindig fentvalók, hanem egy barbár zseni
sziklagörgetését kell bordatörő repeséssel zengeni,
a föstőét, vászna az Isten megnyúzott háta volt,
amelyen az ördög mennyei távlatot áhítva lovagolt,
ám ez a teremtett mű a Szentlélektől lelkedzett,
híreli, nem silányította e kárhozat-súllyal ránkrogyó évezred
ócskavassá a Szent István-i kardot, kimerültté a keresztet,
e két gyámpillér a szívünkbe gyökeredzett,
róluk úgy görbed fölénk a vég s a kezdet
karéja, miként az esztergomi palota ívei,
a kozmoszt átszelő nappálya hajlását mímeli,
heves, de méltóság-mozdította lendülettel,
ahogy a parázshatalmú tőkék nedve a fürtökbe kereng fel,
ahogy a lángelmék hajnallá hasadnak,
osztván sorsát a tűz méhében önkívületig ajzott vasaknak,
ó, azok a mézsűrű, nadragulya-iszapos fénytől vastag táblák,
húsukat bujálkodva politikai faliszúk rágták,
pincébe fojtották, lemeszelték, elölték, ne adja tovább
ezeréves kiállásunk mítoszát vitéz Aba Novák,
a Mester, aki a rapszódiás Liszt arcát maga vési,
tudván előre,
a jövőt
el sohase kési,
az enyésző idővel ő kap erőre,
hiába, hogy némely képeket befalaztak,
a világ köldökén megannyi lángvágta ablak,
kikezd betont, páncélt, kitagadó tudatot s íme átért,
nem a maga jussáért, de érettünk, Magyarországért,
bár a mostoha elrendelésben rokona
a Szent Korona,
kit menekítve, elvermelt, kátrányos hordóba földbehányt
néhány oltalmas kéz, de a korona földerengett a menny iránt,
keresztül ugaron, dús rögön, olthatatlan áramlással, mint a magma
s a fénycsíra, mint a Nagyboldogasszony sarjadni szánt,
sugárban özönöl, legyen éjbefojtott büszkeségünk pirkadatja,
mert az ánglius Magna Charta után öt évvel
Aranybullánk Európában a második alkotmány letétel,
és utána Tordán,
túlvilágolva e máig sötétben tülekvő nagyvilági csordán
elsőként mondotta ki a magyarság,
emberhez méltó, Istenhez illő a vallásszabadság.
Ám azóta is a lassúdan földbe szivárgó hősi halottakból fölpárállván
fölénk pántoltatik üszögmegtelepedte szivárvány:
fekete barázdával mélyszántva a csodával vemhes eget,
mely Koppányként négyfelé reped,
megtisztulnia nem lehet,
bekússza siralomvölgyi ármány,
és mégis miénk a derű ezüstjével felkent
sors-pannó, minden sátánfit elrettent,
mert szent.
Mert született fátum-feszítette tabló,
melyen nem görnyedünk hétrét,
erőnk gerincben szálfa, évezredes ittlét,
nem dögleszthet nagyhatalmak üzemeltette, mészárszéki tagló,
vagyunk s csak azért is leszünk, konokságunk megvítta harcait,
szemünkben zsarátnokol a mérce-idő, akár az antracit;
Botond őshutában szült buzogánya reccsen,
hang, melyet az Öregisten ne felejtsen,
aki megteremtette Bábelt,
hogy ne engedje magához,
ha egy kis nép a mélységből kiáltoz -;
s akkor fölmagaslik a lángelme, ki rálelt,
hogy bár egyetemesebb a látvány,
az élet több, mint léthirdető kiáltvány,
vagyunk és leszünk,
el sohase veszünk,
mocsarakba veszejtve is tisztán,
hitben szilárdak, mint ahogy Kapisztrán
lova is felhörren tajtékozva, zabolátlan,
fanatikus révületben mégis eszméltető lázban,
noha nincs hang, se nyelv, se szó,
a kavargásból kihallik a déli harangszó,
és évszázadokon átneszez,
a sorsunkat zsendítőn feldúló,
Berlioz megistenítette magyar Marseillaise,
a Rákóczi-induló,
a létünkről számot adó,
fájdalom-méhű tárogató,
s e nem dajkáló, koporsó kemény
falemez,
az életfából eredez,
ecsettel fölhordva rá a remény,
ellángolnak róla a nomád fők idáig,
eretnek kelyhük teli mennyel világlik,
ám keserves vonássá összeáll undoruk sora,
az ég és a föld meghasad végül,
ha végigpásztáz arcukon a Seregek Urának ostora,
a csattanás a szívükben mennydörgéssé terebélyül.